VISSZAJELZÉSEK
(Élmények)
Sch. Ágnes
... úgy 15 évvel ezelõtt kezdõdött. Akkor született a fiam. Azóta lettem én egyre nagyobb. Kisebb - nagyobb visszafordulásokkal lassan, de biztosan növesztettem magam. A súlyom gyûjtögetése sok lehetõséget adott nekem: kipróbáltam, ki hogy reagál a változásokra, ki mennyire fogad el. Eközben egyre kevésbé volt az a lényeges, hogy én elfogadom-e magam.
Aztán következett a harc. Bebizonyítottam, hogy én más vagyok, mint a többiek. Az igaz, hogy egyetértek egy-egy fogyókúrás módszerrel, de csak rám, természetesen sosem hatottak.
Egyre jobban megtanultam öltöztetni, viselni magam. Közben jöttek a bajok, a kényelmetlenségek, amiket magam elõtt is többnyire próbáltam eltitkolni.
És egyre csak próbálkoztam - kiesbb - nyagyobb szünetekkel. Belgyógyászatoktól kezdve önismereti csoporton, akupunktórán és gyógyhatású porocskákon, kapszulákon keresztül sok mindent megpróbáltam - "legyõzni". Sikerült. Mindig. De a látszat az volt, hogy én tennék, csak nekem semmi se jó.
És akkor...
A 99. látszatpróbálkozás után, - mert én alapjába véve nagyon szerencsés vagyok - az asztalomra került egy újság - benne egy cikkel a kineziológiáról. Ez újabb lehetõségnek tûnt a kipipálandó módszerek közül.
De..., most már be kell látnom, nem így lett. (Szerencsémre.)
Elsõ alkalommal titkon még reménykedett bennem a "kisördög": "De hiszen semmi változást nem érzek." Szinte örültem, mígnem feltûnt, hogy eltûnt az elmúlt évek óta már - már megszokottá vált fájdalom a lábamban; aztán a vállamról is levett valaki pár kilónyinak tûnõ valamit - talán gondot?
És alkalomról alkalomra kezdtem felnõni. A problémák megoldásában napról napra egyre inkább egyenrangú félként viselkedtek. Még azért ma is furcsa - furcsán könnyebb - érzés az, amikor az embert nem nyomasztja a másnak megfelelés súlya. Mennyivel könnyebb a saját nézeteimmel egyetértve saját nyelvemen, saját érdekemet szem elõtt tartani!
És közben szinte feltûnés nélkül leszoktam a nyitott hûtõszekrény elõtti tanácstalan ácsorgásról.
És a kilóim is látványosan fogyni kezdtek. Gond nélkül.
És a kapcsolataim is egyre békésebbek. A saját szempontomból. Van, akinek szokatlan. DE NEKEM JÓ.
Rengeteget tanultam 2 hónap alatt. Rengeteget változtam. Belül. Sok-sok eddig is hitt nézetemre kaptam magyarázatot, sok-sok pofonnak érzett megvilágosodás segít most is megismerkednem magammal.
Félelmetes tükör a kineziológia - legalábbis az az ága, amellyel István oly nagyon gyorsan éri el mindannyiunknál, - fiamnál, barátaimnál - eredményeit.
És ahogy egymással beszélgetünk sikereinkben lubickolva, az a csodálatos, hogy mindannyian más-más élményrõl, más-más lényegrõl, - a SAJÁT FEJLÕDÉSÜNKrõl számolunk be.
Óriási élmény. Kívánom mindenkinek:
Sch. Ágnes
D. A.
Talán nem késõ...
1997-ben radikális mûtéttel, de megmentették az életemet. Két évig tünetmentesen éltem, dolgoztam. (Kemoterápia alatt is.) A helyreállító (plasztikai) mûtétet elõkészítve, kisebb beavatkozást vállalva, minden jó leletem birtokában, márciusban ismét kórházba kerültem. Kedvem, lelkiállapotom továbbra is kiváló volt, hiszen készültem az új, eredetileg problémáktól mentes életre. Mikor ismét kiújult az elsõ mûtét helyén (jobb oldalon) egy rosszindulatú elváltozás, az orvosok is elképedve álltak a történtek elõtt, bár õk jobban számítottak rá, mint én.
Az újra mûtött oldal (bal oldal) sem mondhatóak igazán kifogástalannak. Sõt...
Ezért újra bizottság elé kerültem és ott sugárkezelés mellett döntöttek. Az eddigi hitem a teljes gyógyulásban kicsit alább hagyott. Kezdtem elbizonytalanodni mindenben, fõleg magamban. Lehet, hogy bár három nappal minden mûtétem után visszazökkentem a normális "kerékvágásba", mégse tettem meg mindent a gyógyulásom érdekében? - gondoltam.
Ekkor az egyik kollégám tanácsára idõpontot kértem kineziológiai rendelésre. Õszintén bevallva nem nagyon bíztam ekkortájt senkiben és semmiben, de annyiszor, szinte naponta nyaggatott a kollégám, hogy ezért telefonáltam Istvánnak.
Az elsõ alkalom után teljesen feldobva távoztam, de még ekkor sem tudtam elképzelni, mi történhet velem, körülöttem, ami megváltoztathat bármit. Másnap úgy ébredtem, sokkal jobb a közérzetem. Talán erre egyedül sosem lettem volna képes, de tudtam, rajtam múlik minden, mit hogyan fogok fel, mire hogy reagálok, miként kell változtatni az eddigi életemen.
Ebben segített a kineziológus, de az én életem csak az én életem, Õ végig elemezte velem szinte fogantatástól azokat a körülményeket, amelyek befolyásolták a viselkedésemet, és együtt kerestünk megoldást. Irányt adott, de a helyes útra nem tud helyettem rátalálni. Tudatosan figyeltem magam és minden kapcsolatomat, teljes lelki békével folytattam a dolgaimat. Nagyon nehéz az embernek saját magát kontroll alatt tartani, de lehet rá figyelni és két - három ilyen választási helyzet után automatikusan a jobb mellett fog dönteni.
Kis akaraterõ mindenképpen szükséges, de el kell tudni fogadni, hogy nem csak én létezem, viszont az én lelki egyensúlyom mindennél és mindenkinél fontosabb.
Ha saját magammal rendben vagyok, még haragudni is nehezebb másokra. Ez megnyugtató érzés, de rá kell vezetni az embert.
Sok mindent végiggondoltam azóta. A kineziológiáról azelõtt nem sokat hallottam, de ez a néhány alkalom rádöbbentett arra, hogy el lehet indulni valamiféle jobb úton a boldogság felé. Átértékelteti az eseményeket, hitet ad, nem hókuszpókusz - rádöbbent arra, hogy nincsenek csodák, mert az mi vagyunk. Egy pár alkalom (oldás) után leszek célok, amiket érdemes megvalósítani, próbakövek, amelyeket érdemes átugrani, a jobb és mégjobb élet érdekében.
Mindenki csak maga tudja megoldani a problémáját, de a kezdõ lépéseket önállóan nehéz megtenni, mert nem veszi észre vagy nem jól lát egyes dolgokat. Ajánlom ezt a lehetõséget mindazoknak, akik kezdenek elbizonytalanodni az élet bármely területén, hogy tartassanak tükröt a kineziológussal magukkal szemben, mert így nagy esélyük lehet arra, hogy meglássák és észrevegyék azokat a dolgokat, amiket eddig nem láttak és nem vettek észre. Hátha semmi másra és senki másra nem lesz szükség, meg tudják gyógyítani saját magukat.
Talán nem késõ...
Kné. P. Júlianna
38 éves pedagógus, három gyerekes anya
Néhány hónap múlva 38 éves leszek... Már 38! Így tûnõdtem a tükör elõtt, amint az éppen aktuális õsz hajszálaimat készültem kivágni a sötétbarnák közül. Megint fáj a derekam! A két évvel ezelõtti lumbágó és porckorongsérv fájdalmas emlékei idézõdnek fel bennem.
Csak 8 óra van, de már fáradt vagyok. Még jó, hogy a férjem elviszi reggelenként a gyerekeket iskolába. Jól tanulnak, aranyosak, élvezzük a társaságukat. Sokszor fárasztó, hogy homlokráncolva fennhangon kell rendreutasítani õket.
Mikor, ki, mire, miért haragszik. Örökös viták, igazságosztás, zsörtölõdések, kibékülések... Bennem egyre több feszültség, sérelem halmozódott fel az évek során, amelyek neurotikus tünetekbennyilvánultak meg. Félelem a jövõtõl, pánikbetegség, szorongás, depresszió. Hosszú ideje nem dolgozom, rövidesen lejár a GYET. Mihez kezdjek majd, hol találok állást, ki vigyáz a gyerekekre, ha betegek lesznek...
Eközben a minapi feladataim ellátásában is sokszor gondok adódnak.
Az ABC-ben a pénztár elõtt általában várakozni kellett, vagy a piacon, már be sem mertem állni egy hosszabb sorba, mert féltem, mire rám kerül a sor, rosszul leszek. Ilyenkor nehezen lélegeztem, melegem lett, szédültem.Ugyanilyen panaszok miatt kellett egyszer kiszállnom a metróból, ezért aztán többé már metrón se mertem utazni, sõt a buszon is sokszor féltem a rosszullét miatti szédüléstõl. Zárt helyeken (például moziban) igyekeztem mindig mindenhol az ajtó közelében helyet foglalni.
A panaszaimhoz tartozott még a kényszeres evés. A három gyermek születése után komoly súlyfelesleg maradt rajtam. Fogyókúráztam, különbözõ tablettákat és porpkat próbáltam ki. Hiába. Egy csoportos pszichoterápián túl ideggyógyászhoz készültem panaszaimmal, amikor egy kedves ismerõsöm tanácsára eljutottam Pintér István kineziológushoz. Már egy oldás is nagy segítséget jelentett számomra problémáim megoldásában, a második, harmadik után egyre jobban lettem, a negyedik alkalommal szinte mindent kipipálhattunk arról a panaszlistáról, amelyet az elsõ találkozáskor vittem magammal.
Nyugodt vagyok. Más színben látom a világot. Hogy milyenben? Ez elsõ sorban tõlem függ. A problémákat megoldandó feladatként kezelem. Javultak a kapcsolataim. Megértõbb lettem a férjem iránt, kedvesebb és türelmesebb a gyermekeimmel. Ha kiborul egy pohár joghurt, elszakad egy nadrág vagy éppen csöpög a vízcsap, nem leszek ideges. Fájdalom és harag nélkül tudok visszagondolni múltbéli rossz eseményekre. Bátran felszállok a metróra és akár Újpesttõl Kõbányáig vagy akár a Délitõl az Örs vezér térig nyugodtan utazhatok. Beállhatok egy hosszan kígyózó sorba a piacon, mert már nem félek a rosszullétektõl. A derekam is egyre kevesebbet fáj. Sokat fogytam és tudom, hogy a maradék fölösleges kilókat is sikerül leadnom, mert elmaradt az idegesség miatt kínzó éhségérzet. Új dolgok iránt érdeklõdöm, feltétlenül tanulni akarok. Visszatért elveszettnek hitt önbizalmam és reménykedve nézek a jövõbe.
Hiszen még csak 38 éves leszek!
K. Viktória
(11 éves tanuló)
Elõször édesanyja vett részt oldásokon és miután megismerkedett ezek pozitív hatásával, ajánlotta Vikinek, aki hamarosan kipróbálta.
Félénk, gátlásos, szorongásos kislány volt - önbizalom nélkül, pedig a rengeteg sikerélmény megadhatta volna neki. Sajnos hiába igyekezett, úgy érezte, sohasem fog megfelelni szüleinek. Természetes, hogy nem - legalább is nem teljesen. Õk azt várták el tõle, hogy az õ módjukon legyen tökéletes - Viki viszont csak a saját módján tudott volna tökéletes lenni.
Amikor tisztázta magával, hogy nincs tökéletes, csak mindíg jobbá válhat, ha saját értékei vezérlik és meri vállalni az érzéseit és gondolatait - megszûnt a félelme és a szorongása. A visszajött önbizalom hatására nyitottabb lett, nem dühöngött apró dolgok miatt, sokkal könnyebben teremtett kapcsolatokat, és a testvérei iránt érzett féltékenység is megszûnt. Meg tudta érteni saját magát és másokat - beleértve a mamáját is. Anya és lánya észrevette magát a másikban. Óriási hatása volt. Vikinek eltûnt a tickje és a hátfájása is, nem beszélve a mások ellen érzett haragjáról, amit oly gyakran maga ellen fordított (véresre karmolta az alkarját).
A gyors sikerhez hozzájárult az is, hogy mindketten részt vettek az oldásokon és közel egyszerre látták meg azokat a dolgokat, amikre eddig vakok voltak. Sok mindent átértékeltek, - és megváltozott a viselkedésük. Kinyíltak a tudatalatti csapdái és szabaddá váltak. Nem kellett többé a múltat ismételniük, mert megtanulták és meg is értették a leckét.
Felismerték mindketten, hogy az a szisztéma, amit elõtte használtak problémamegoldásra nem úgy mûködik, ahogy szerették volna. Választ találtak a miértekre és hogyanokra. Miután észrevették a hibákat, saját maguk alakítottak ki egy új módszert, aminek segítségével harmonikus döntést tudtak hozni.
Ez a folyamat azóta is tart - mindenki örömére.
B. E.
Azzal a problémával fordultam István bácsihoz, hogy dolgozatok elõtt, illetve versenyek elõtt nagyon ideges voltam. Nagyon féltem attól, hogy mi lesz, ha nem sikerül. Majd anyu egyik munkatársa révén kapcsolatba kerültünk István bácsival. Négy alkalommal voltam nála és nagyon tetszett.
Már a második alkalom után éreztem, hogy nem vagyok annyira stresszes. Amikor dolgozatot írtunk, nem izgultam annyira. Ezzel együtt jobb lett a kapcsolatom szüleimmel, testvéremmel, barátaimmal.
A negyedik alkalom után teljesen feloldódtam. Ezt alátámasztották szüleim is. Azt mondta édesapám, hogy látja rajtam, hog sokkal vidámabb, bátrabb lettem. Én is érzem!
Máskor úgy mentem iskolába, hogy bárcsak ne kéne, de mostanában már várom, hogy mehessek. Sokkal jobban tanulok, odafigyelek órán, mint eddig. A mûkorcsolya is jobban megy. Segítek a testvéremnek a tanulásban, s viszont segítséget kérek szüleimtõl, osztálytársaimtól.
Bár csak négy alkalom volt, én többre szeretnék járni. A szüleim megengedték, hogy továbbra is menjek.
Nagyon jó, mindenkinek ajánlom, aki nem bízik magában, esetleg más problémája van.
B. B.
Változások:
A barátnõm és az én kapcsolatom sokkal jobb lett. Megbeszéltük a hibáinkat, azokat a dolgokat, amik bántják õt és engem bántanak.
Most már elhiszem, hogy semmivel sem vagyok kevesebb, mint bármely ember, az önbizalmam megnõtt.
Sok tantárgyhoz, mint például a matekhoz is pozitívabban állok hozzá, mert tudom, hogy sikerülni fog a feleletem vagy a dolgozatom. Sokkal magabiztosabb lettem.
Sok hibámra rájöttem. Sokkal nyitottabb lettem.
Azóta a testvéremmel is jobb a kapcsolatom. Nem veszekszünk és amiben tudok segítek neki és amiben õ tud, õ is szívesen segít nekem.
Most már azt is tudom, hogy a szüleim ugyanúgy szeretnek engem, mint a testvéremet.